A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare műve, a
Rómeó és Júlia minden idők legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban
éltek-e a "gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek? Vagy az egymással
vetélkedő Capulet és Montague családok valami egészen másnak a jelképei
lennének?
A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbűvölő, történetük oly
szívbemarkoló, hogy a színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a
tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa,
Girolamo della Corte meg volt győződve a történet valódiságáról, és Verona
történetéről szóló művében magabiztosan, de némiképp önkényesen 1303-ra tette a
szerelmespár tragikus halálának időpontját. Maga Shakespeare, de legalábbis a
kiadója nem hivatkozott történelmi előképekre. Az 1597-es nyomtatott kiadás
"zseniálisan kiagyalt" tragédiának nevezi a darabot.
Az irodalomtudósok rámutatnak, hogy az efféle balsors sújtotta szerelmesek
története már egyes ókori szerzők műveiben is megtalálható. Példaként említik
Xenophón Ephesziosz i. sz. II. századból származó elbeszélését, melynek címe
Anthia és Abrocomas. Shakespeare azonban, úgy tűnik, sokkal közelebbi
forrásból merített.
A Rómeó és Júlia történetéhez nagyon hasonlót beszél el Massuccio
Salernitano 1476-ban írt Novellinója, amit ötven évvel később Luigi da Porto is
megírt.
Az ő nemrég felfedezett írásában a "nemes szerelmesek"-et Rómeónak és
Giuliettának hívják és Shakespeare művének minden lényeges mozdulatát
tartalmazza: két ellenséges veronai család, a Montecchiek és a Capellettiek
viszálya kettős öngyilkosságba torkollik.
Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta
ezt a történetet.
Az ő írását Pierre Boisteau de Launay lefordította franciára, és bekerült
Francois de Belleforest Histoires Tragiques (Tragikus históriák) című
gyűjteményébe is (1559).
A francia változatot 1562-ben Arthur Brooke Romeus and Juliet címmel
versben, 1567-ben pedig William Paynter The Palace of Pleasure címmel
prózában angolra fordította.
Brooke azt írja, hogy ugyanezt a cselekményt "nemrég látta színpadon", ezért a
tudósok feltételezik, hogy Shakespeare esetleg egy máig elveszett darabot
adaptált, bár remekműve pontosan követi Brooke verses elbeszélését.
Háborúskodó itáliai családok
Bár Rómeó és Júlia alakját szinte bizonyosan az irodalmi képzelet szülte, a
tragédia kerete - a családok háborúja - valóságos. A Montecchi és a Capelletti
nevek (Shakespeare-nél Montague és Capulet) sem Da Porto leleményei. Dante
Alighieri említi háborúságukat az 1320-ban befejezett Isteni színjátékban,
a purgatóriumi szín hatodik cantójában:
Jöjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan
a hű nemesség: légy bajukra balzsam!
(Babits Mihály fordítása)
De az irodalomkutatók minden eddigi fáradozása kudarcot vallott, hogy bármilyen
történelmi utalást találjanak a valóságos Montecchik és a Capellettik
viszályára.
Egy Olin H. Moore nevű amerikai történész sajátos megoldást javsolt a rejtélyre:
"Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecchi és Capelletti nem
családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban.
Moore véleménye szerint e pártok valószínüleg a késő középkori Itália egymással
folytonosan vetélkedő két nagy pártjának, a guelfeknek és a ghibellineknek a
helyi frakciói lehettek.
A guelfek neve a német Welf szóból származik, ők szövetségi államot szerettek
volna Itáliában, melynek élén a pápa áll.
A ghibellinek a Hohenstaufen-dinasztia ősi fészkéről kapták a nevüket, és a
német-római császárt támogatták abban a törekvésében, hogy egész Itáliára
kiterjessze hatalmát.
A XII. század közepétől egészen a XIII. század második feléig tartó és Európát
sújtó nemzetközi konfliktus a későbbiekben jelentéktelen helyi cívódássá
korcsosult.
A ghibellinek egyik csoportja a Vicenza melletti Montecchio Maggiore után kapta a
Montecchi nevet, ahol első gyűlésüket tartották, és sikeresen befolyása alá vonta
a minteg ötven kilométerre nyugatra fekvő Verona guelf uralkodóját. Arról azonban
nincs adat, hogy a Montecchik valaha is összeütközésbe kerültek volna a cremonai
ghibellinekkel, a Capellettikkel, akik jellegzetes kis kalapjukról, olaszul
cappellettójukról kapták a nevüket.
Hogyan lett a két helyi pártból két gyűlölködő veronai család?
A dologban valószínüleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra
vonatkozó utalást családnevekként értelmezték. Luigi da Porto a legkényelmesebb
megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta Rómeó és Júlia östípusának
történetét. Tőle aztán egyenes szál vezet a francia és angol átültetéseken át
egészen William Shakespeare-ig.
A halhatatlan szerelmesek
A bájos északolasz városka, Verona látogatói nem gyötrik magukat a probléma
megoldásával, hogy ott élt-e valóban Rómeó és Júlia. Legtöbbjük egyszerűen
elfogadja a mesét, amikor belép a Palazzo di Capuletti kapuján és megáll az
erkély előtt, ahol Shakespeare feledhetetlen szerelmi jelenete játszódik.
A San Francesco-kolostorban elhiszik, hogy a titkos esküvő helyszínén állnak, az
sem zavarja őket, hogy karthauzi szerzetesek éltek benne, Lőrinc barát pedig
ferences rendbeli volt. Egy olyan kertben, mint a kolostoré, Lőrinc barát igazán
gyűjthette a füveket, amiből elkészítette Júlia italát.
A turisták végül elmorzsolnak egy könnyet homályos, bolthajtásos kriptában, ahol
állítólag a szerelmeseket érte a halál.
Kit érdekel, hogy bizonyítható-e, hogy valóban éltek a szerelmesek?
Ami számít, az William Shakespeare lángelméje, aki halhatatlanná tette őket.
Forrás: A múlt nagy rejtélyei
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
